Mint a szivacs…

… olyan voltam szeptemberben. Sikerült felszívnom rengeteg feszültséget másokból. Hiába tanultam meg, hogy ne vegyem fel a negatív dolgokat a sorozatos nyakamra lépés padlóra küldött.

Történt ugyanis, hogy egy élethelyzetben, amit most itt nem nevezek nevén én voltam a rossz. Tudom, hogy bizonyos szituációkban, bizonyos embereknek én vagyok a lábtörlő, de miért kell állandóan érzékeltetni velem, hogy egy bútordarabbal egyenértékű vagyok? Persze nem leszek lejjebb, hiába néznek le, mégis nehezen viselem, hogy amikor a legjobb tudásom szerint száz százalékot teljesítve, vagy legalábbis törekedve rá mégsem vagyok jó, elég.

Szóval sikerült felszívnom a sok feszültséget, negatív érzést, rajtam levezetett dolgokat. Éreztem, hogy beteg leszek ezért, mert hiszem, hogyha a lélek nincs jól, akkor a test is tüneteket fog produkálni. Az alváshiány a nyughatatlan agyam miatt, ami megoldást keresett meghozta a „gyümölcsét”: megfáztam. A szervezet mindig üzen, amikor pihenésre van szüksége. Közben a negatív élethelyzet megoldódott. Remélem. A rosszabb forgatókönyv, hogy ez csak egy újabb vihar előtti csend. És, hogy mit tanultam ebből az esetből? Azt, hogy koncentráljak a jóra, és ne hagyjam, hogy lehúzzanak mások az ő szintjükre. Miközben kimostam magamból könnyekkel a sok feszültséget emlékeztettem magam egy nagyon fontos dologra: lehet, hogy a helyzetet nem tudom megváltoztatni, de a helyzethez való hozzáállásomat igen. És még egy dolog: egyre feszültebbek az emberek, és a világ, de én akkor sem leszek rossz ember. Az lehetetlen.