Még tavaly nyáron történt, hogy összefutottam egy régi ismerősömmel. Először nagyon örültem a meghívásnak, viszont aznap az indulás előtt volt egy rossz megérzésem, hogy talán mégsem kéne elmennem. Jobban jártam volna, ha hallgatok a belső hangra. Utólag mindig bölcsebb az ember.
Vajon mi a jó reakció, amikor az ember lányát sok-sok év után megkeresi a pasi, akibe régen bele volt zúgva? Én meglepődtem, amikor a messenger üzenetek között olyantól találtam levelet, akiről azt gondoltam már sosem fogok beszélni vele. Arra gondoltam biztos nem nekem szánta az üzit, de mivel kíváncsi természet vagyok megnyitottam. Segítségemet kérte az illető, mert munkát keresett. Miután adtam neki néhány tippet azt válaszolta hálája jeléül meghív egy italra. Ez nem randi, ez nem randi mantráztam magamban, amíg eljött a találkozó napja. Viszont a szívem mélyén elkezdtem reménykedni, hogy talán mégis több lehet ez két ismerős összefutásánál. Újra az a tizenhétéves lányzó voltam, akinek nagyon bejött régen ez a pasi. A valóság hamar kijózanított, mert nagyon távol állt az én romantikus ábrándjaimtól.
Az este kezdetén még jól éreztem magam, de később egyre jobban kifárasztott a társalgás. Nagyon belemászott a személyes szférámba, bántóan kíváncsi volt én meg csak beszéltem és beszéltem, mert olyan jól esett, hogy figyel rám. Vagyis csak úgy tett, mintha figyelt volna, csak erre később jöttem rá. Az este végén ért a hideg zuhany, amikor a fizetésre került sor. A nagylelkű meghívásból ugyanis az lett, hogy „mindenki fizeti a maga részét”. Az indulás előtti negatív előérzetem miatt volt nálam pénz szerencsére, különben nagyon kellemetlen szituációba kerültem volna. Miközben hazafelé sétáltunk azt kérdezte tőlem, miért nem találok egy normális pasit? Nem akartam válaszolni, hogy talán azért nem mert ő régen kinevetett, amikor azt mondtam neki, hogy járhatnánk. Egyébként neki sincs senkije, és ez a tanulságos találkozás rádöbbentett, hogy már nekem sem kéne. Még ha ő lenne az utolsó férfi a Földön akkor sem.