Élni szeretnék

Már régóta nem éreztem jól magam lelkileg, és mint tudjuk, ha a lélek beteg, a test is egy idő után az lesz. Így jártam én is.

Mindig tervező típus, és egy döntést ezerszer is megfontoló ember voltam, de amikor elviselhetetlen fájdalmak közepette ott ültem az orvos mellett, és abban a pillanatban kellett elhatároznom magam: engedem, hogy megmentsenek, vagy meghalok; biztos voltam benne, élni szeretnék. No, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen minden egy folyamat, bár esetemben azt hiszem, találóbb kifejezés a láncreakció, hiszen mint utólag kiderült, egy időzített bomba keletkezett a testemben, ami csak arra várt, hogy pusztíthasson.

Ha valami rosszul esik, az a szituáció, amikor nem úgy alakulnak az életem eseményei, ahogy eltervezem. Idén sokszor mondtam, hogy lehúzhatom ezt az évet a WC-n, (ahogy a tavalyit is), mert úgy alakult, hogy tovább halasztódik az új könyvem kiadása. És ez nagyon-nagyon megviselt. Úgy próbáltam elterelni a figyelmem erről, hogy igyekeztem jobban a valóságban élni, és mindent, ami nekem örömet okoz, élen az írással, olvasással, háttérbe szorult. Előtérbe a pasizás, társkeresés került. Úgy viselkedtem, ami rám nem igazán jellemző, spontán helyzetekbe mentem bele, valamint hagytam magam sodródni az árral. Nem mondom, hogy felhőtlenül boldog voltam, de jól éreztem magam.

 Aztán augusztus 29-én kiderült, hogy nem vagyok rendben nőgyógyászatilag.

 Gyulladásban voltam, és az orvos talált egy cisztát. Az idegen test, akkor jó indulatú volt, és a doktornő azt mondta, hogy felszívódhat, tehát jöjjek vissza három hónap múlva, majd akkor meglátja. A házi kezelést, amit előírt az orvos, megcsináltam, és javult az állapotom. Elkezdtem fogamzásgátlót szedni életemben először, mert reméltem, megoldja a rendszertelen ciklusom. Nem segített, mert az összes gyakori mellékhatást produkáltam. Korábban egyszer már tartottam benne szünetet, mégis folytattam, mert ugyebár a megszokáshoz idő kell.

 Amikor hirtelen sokat híztam, és szorulásom lett, felkerestem a háziorvosom. Ő hashajtót javasolt, amit el is kezdtem iszogatni, és kicsit jobban éreztem magam. Október 31 – én olyan elviselhetetlen fájdalmaim keletkeztek, hogy  már gyógyszer sem hatott. Én ugyan nem akartam belegondolni, de a szervezetem már tudta, és jelezte, hogy életveszélyben vagyok, és sürgősen segítség kell.

 Segítséget 1-jén hívattam a családommal. Az ügyeletes orvos a hasi fájdalmak miatt hasnyálmirigy gyulladásra gyanakodott. Éppen menstruáltam (a hónapban már másodszor), és rá is kérdezett, nem gondolom, hogy az a fájdalom kihat feljebb, de még akkor sem töprengtem azon, hogy lejjebb lehet a probléma gyökere. Hiszen nekem alapjáraton fájdalmasabbak a piros napok, és a hasi fájdalmat sokkal erősebbnek is éreztem. Kaptam görcsoldót, aztán vártuk, hogy jöjjön értem a mentő. A sürgősségin vérnyomás mérés, hő mérés, újabb has nyomkodás (aú!!) után részt vettem életem első hasi ultrahangján. Ezután tovább utaltak a Szülészet-Nőgyógyászatra. Nem kértem beteg szállítót, a saját lábamon mentem át a nővérem kíséretében. Mintha tudat alatt már megfogalmazódott volna bennem, hogy mostanában nem fogok a friss levegőn sétálni.

„Kismama?”-  kérdezte a portás hölgy. Nem, csak vizsgálatra jöttünk, de mondtam a tesómnak, hogy amilyen fájdalmaim vannak, mindjárt megszülök. A magam szarkasztikus, beteg humorával próbáltam oldani ezt a szokatlan helyzetet,de a hőemelkedés, és az egyre feljebb kúszó vérnyomásom miatt már alig álltam a lábamon. Az „én mindent is kibírok” gondolkodásom elmerült a fájdalom tengerében.

 Behívtak a rendelőbe, és két nőgyógyász is megvizsgált. Sűrű elnézés kérések közepette, mert pokoli érzés volt, hogy kívül-belül megnéztek. Bár látták, hogy a gyomrom sincs rendben, közölték velem, hogy nagy eséllyel az övék lesz ez a műtét. Tele voltam folyadékkal, és a ciszta becsavarodott, olyannyira, hogy életképtelenné tette a bal petefészkem. Nem árultak zsákbamacskát: elmondták, hogy az egész bal oldalam el kell távolítsák.

 „Evett valamit? kérdezte az egyik orvos, még a vizsgálat alatt. Egy csokis croissant, meg egy jeges teát ittam. “Kár volt” -. tette hozzá a doki.” (Nem rossz indulatból mondta, ő már tudta, amit én még nem, hogy a műtét sürgős.) Én pedig arra gondoltam, pedig olyan jól esett az a szikkadt croissant.

 Szóval vagy kipakolnak bal oldalt, vagy kivarrják a beleimet a hasfalamra.

 Végül is, ahogy a nőgyógyászok megállapították, a kisebbik rossz fog történni, amennyiben aláírom. Korrekten tájékoztattak a kockázatokról, és arról, mi várható a műtét után. Aláírtam, mert meg akartam szabadulni a fájdalomtól.

 Bármennyire is a padlót fogtam, a halálvágynál erősebb volt az élni akarás.

„Még ma megműtenek?”- kérdeztem rá a nyilvánvalóra. A helyeselést követően kilépve a rendelőből, közöltem a testvéremmel. Aztán úgy öleltem meg, mintha utoljára tehetném, mert onnantól kezdve eluralkodott rajtam a halálfélelem.

 Felvettek az osztályra, sírtam kicsit, egyre nagyobbra nőtt a gombóc a torkomban. Vártam, hogy leperegjen előttem az életem filmje, de nem történt meg. Aztán próbáltam megnyugtatni magam. Arra gondoltam, bízom az orvosaimban, plusz fentről is kértem segítséget. Annyit mondtam a Jóistennek: adja, hogy felébredjek.

 Nagy lendülettel áttoltak a műtőbe, útközben a sírást visszafojtva, egy egyszerű sziával elköszöntem a testvéremtől. Áthelyezkedtem a helyre, ahol operálni készültek. Hirtelen sok embert láttam magam körül, és nagyon világos lett. Bemutatkozott az altatóorvos, utoljára annyit hallottam, ez csak oxigén, utána jön az altató.

 Sötétség. Ébredezés. Hangok.

 A karom pumpálása. Ébredés.

 Ha van olyan műtét, amitől rettegtem életem során, az a fajta, ami után egy cső lóg ki az ember lányából. Nos, ez az eljárás pont ilyen volt: A hasfalamból a jobb oldalamnál lógott le a „retikülöm” folyadékkal telve.

 Némi ivás, és evés után a nővér segítségével kimentem wc-re. Ugyan a műtőbe betoló fiatalember nagyon fel akarta nekem tenni a katétert, de utólag örültem, hogy megkímélt ettől. Később már segítség nélkül is ki tudtam, és ki is kellett mennem. A mosakodás is ment óvatosan önállóan.

 Nem akartam elhagyni magam, de azért mégis csak trauma érte a testem, szóval azért a pihenés is elengedhetetlen ilyenkor. Kímélő étrend, napi vérhigító injekció, infúziók, fájdalomcsillapítás segítette a gyógyulásom.

 Benne volt a levegőben, hogy talán pénteken már hazamehetek, de a doktornő azt mondta nem ígéri meg. A „szabadulás” egyik feltétele, hogy elvégezzem a nagydolgom (ez sikerült is), valamint, hogy jó legyen a laboreredményem.

 Mivel magas volt még a CRP-m nem engedtek el.

 Nagyon elkeseredtem, sírva fakadtam. Hiányzott már a családom, még úgyis, hogy látogattak, amikor tudtak. Nehezen lehiggadtam, és úgy döntöttem, továbbra is bízom az orvosaimban, betartok mindent, amit előírnak. Az infúzió mellé kiegészítésként kaptam plusz tablettás antibiotikumot. A lórúgás erejével hatott be is aludtam már az első szemtől. Igyekeztem pozitívan gondolkodni. A CRP-nél a 20-as érték jó, de azt mondta a doktor úr, már ha a felére lemegy gyógyszerekkel, hazaengednek. Először 80, majd lement 70-re, aztán arra koncentráltam, hogy 19 legyen.

 Így történt: a vasárnapi laboreredményem szuper lett, 19-es CRP-vel. Így hétfőn hazaengedtek, és vártak vissza péntekre, varratszedésre.

A gyógyulás útjára léptem, de biztos voltam abban, hogy lelkileg nehezebb, és több időt vesz majd igénybe a felépülés. Maszkoltam a rosszullétet, sokszor mosolyogtam, amikor inkább  a sírásnak lett volna helye, ideje. Minél inkább igyekeztem felszínen tartani magam, annál mélyebbre süllyedtem. Gyáva voltam bevallani szerény személyemnek, segítségre van szükségem, és csak halogattam, hogy majd valamikor elmegyek újra szakemberhez. Csak vártam, gyűjtögettem a stresszt, a negatív dolgokat, mert mindent is kibírok. De nem. Én is csak ember vagyok, és meg kell tanulnom, hogy nem szégyen a gyengeség. Hiszen nincs két egyforma nap.

Az elmúlt időszak legnagyobb tanulsága az, hogy előbb magamnak adjak, magamért tegyek, mert amikor jól vagyok, egészséges vagyok, akkor tudok másokért is tenni. Azt hiszem, mivel megcsapott a halál szele, jobban becsülöm ezentúl az életem, és önmagamat. Úgy, ahogy mindig is kellett volna.

 Élni szeretnék. Sok dolgom van még.