Szokta mondani az én egyetlen húgom. De ez közel sincs így. Máskülönben biztos nem kaptam volna annyi bántást életemben.
Nagyon – nagyon sokáig meg akartam felelni, a szüleimnek, az osztálytársaimnak a férfiaknak, akik tetszettek. És ebben a nagy akarásban sokszor elveszítettem önmagam.
Egyszer egy ált. sulis bulira sminkben, szuper frizurával csini felsőben mentem. Mégsem voltam elég jó.
Máskor az aktuális pasi miatt, aki tetszett extrém rövidre vágattam a hajam.
Fogytam vagy híztam, hátha ezért vagy azért szeretni fognak. Megtettem mindent, csak hogy más emberek kedvére tegyek.
Annak örülök, hogy pozitív irányba fejlődött a személyiségem. Hogy már nem vagyok az a naiv kislány, aki elhitte, hogy tetszik annak a srácnak, aki neki szimpatikus.
Egy nap megvilágosodtam, és rájöttem, hogy álarc nélkül, önmagam elnyomása nélkül szeretném élni az életem. Aki szeret így, ahogy vagyok annak helye van az életemben, aki nem azt elengedem. És nem, nem szeret engem mindenki. Ahogy én sem, de hiszek az elfogadásban. Valamint az Élni és élni hagyniban.
Remélem egy szép új világ alapja is az elfogadás lesz.